- március 31-én a reggeli órákban gyülekeztünk Tótkomlóson az induláshoz. Szegeden felvettük vezetőnket, Kormányos Sándort, és 11-re máris a határhoz értünk. Dubøevica volt az első hely, ahol már nem magyarul szóltak hozzánk. Hamarosan Horvátországot és a nagyon dinamikusan fejlődő Szlovéniát is magunk mögött hagytuk. Szlovénia elképesztően szép. Talán nem is a pénz, hanem mentalitás kérdése az elért eredmény. Rend, sehol elhanyagolt, gazos terület, szemét. Minden zöldell, kis házcsoportok, kanyargós kis utak, amik a településre visznek a pálya közeléből. Éjjel 11-re értünk Verona és Padova között egy hangulatos, vízeséssel díszített szállóba. Kedvesen fogadtak és egy órás pakolászás után álomba zuhantunk. Félálmomban is rácsodálkoztam a közelben álló templom gyönyörű, zengő, ünnepélyes harangkondulására, amivel az időt jelezte. (Miért, hogy az olasz harangok mindenütt gyönyörű szavúak?) Reggel örömmel fogadtuk a már hazafelé tartó csoport élménybeszámolóját, akik szintén itt szálltak meg! Szállásadóinkat kissé meglepte a két magyar csoport kenyérfogyasztása, de hamarosan jóllakottan indulhattunk útnak. 750 km várt reánk. Az olasz-francia határt észrevétlenül léptük át, csak a mobiltelefonok jelzéseiből vettük észre, hogy közeledünk célunkhoz. Útközben két órára megálltunk Monaco-ban, ahol szabad városnézés következett, igyekezett a csoport minél nagyobb területet bejárni ezalatt a rövid idő alatt. Meglepő volt a gazdag, híres város nyugalma, tisztasága, csendje. Arles-ba érkeztünk az esti órákban, itt volt első francia szállásunk. Itt csatlakozott hozzánk Somogyi Norbert, kinti vezetőnk, szaktolmácsunk. Megvacsoráztunk, majd a ránk váró programok részletes megbeszélése következett, illetve rövid ismertető hangzott el a francia mezőgazdasági helyzetről általánosságban. Ezután a kitartóbbak éjszakai városnézésre indultak, a fáradtabbak lefeküdtek. A francia szállók szépek, tiszták, jól felszereltek. Sok helyen hajszárító, vízmelegítő, instant kávé, tea filterek, cukor, tejszín, kis sütemény várt a szobában, LCD-képernyős televízióval. Reggel nagyon bőséges, svédasztalos reggeli után indulhattunk el az első farmra, amely a Camargue területén áll, immáron 300 éve, 200 ha területtel. (Valamikor 600 ha tartozott a birtokhoz.) A táj erősen emlékeztetett a mi kardoskúti pusztás vidékünkre, talán kicsit több cserjével. Szerencsére a mi talajunk mélyéből nem törekszik a felszín felé a só, mint ott, a tenger közelsége miatt. Kemény 365 napos évi munka folyik ezen a farmon is, éppúgy, mint nálunk, de a „szabadság, önállóság megéri”. – mondta vendéglátónk. Sajnos Franciaországban is egyre kevesebben választják ezt az életformát. Ezután Bellegarde következett, egy virágzó biodinamikus termelést folytató magángazdaság. 45 ha tartozik a farmhoz. Meglepődtünk a csupa kő, csupa kavics talajon. Ennek ellenére a növények virultak, csepegtető öntözéssel látták el őket mindenütt. Szőlő, gyümölcsös, korszerű, erős, géppel mozgatható jéghálóval védett. Fóliasátrak, bennük biotermesztett földieper, saláta, cukkíni. A klíma miatt fűteniük nem kell, a Mistral pedig megakadályozza a gombás fertőződést, elég csak jól átszellőztetni a fóliákat. Viszont épp emiatt a szél miatt kell jellegzetesen laposra metszeni a nagyobb fák koronáját, és nagyon erősen, keresztben fóliázni a sátrakat. A látogatás végén szívélyes vendéglátás következett borkóstolóval, finom falatokkal, almával. A házigazda komoly beszéddel zárta mondanivalóját. Bocsánatot kért Franciaország nevében Trianonért. Elmondta: Erdélyben sokszor járt és itt szembesült a következményekkel. Arra kért bennünket: legyen a két nép újra barát. Mikor Németország újból egyesült, azt hitte személy szerint, hogy Magyarország és Erdély is egyesülni fog, de ez nem következett be. Ezért megfogadta, hogy ő a maga részéről mindent meg fog tenni a magyarokért. Megrázó volt, elsírtam magam. Harcolnak azért, hogy a termelésben, a termékek előállításában megőrizzék egyedi arcukat, a régió hagyományait és ezt kérte a magyaroktól is. Ezután St. Genies-des-Mourgues-ba látogattunk el, egy modern borgazdaságba, ahová azok a gazdák szállítják a szőlőt, akik maguk nem kívánnak bor előállításával foglalkozni. Dinamikusan fejlődő cég. Késő délután indultunk a következő cél: Laguiole felé. Útközben áthaladtunk Millau híres viaduktján. Egy völgyet ível át 2,5 km hosszan, és alattunk olyan mélység, hogy az Eiffel-tornyot még alánk lehetne tolni és mi még afölött vagyunk 23 méterrel. Hatalmas acélkötelek feszítik a szerkezetet. A kalandok ezután jöttek. Letértünk a pályáról, hogy elérjük a vacsora helyszínét. Vadregényes, kanyargós, meredek, szűk hegyi utakon jártunk. Középkori falvak utcácskáin préselődtünk át buszunkkal. Míg rá nem jöttünk, hogy túlmentünk úti célunkon. Vezetőnk felhívta a „ferme auberge” (falusi vendéglátásként lehetne fordítani) tulajdonosát, aki elmondta, hogy azon a hídon, ami a kisvárosba vezet, nem férünk át a busszal. Hogy akkor hol? Azt nem tudja. És a vonal megszakadt. 10 perces tolatással, forgalom leállítással lassan megfordultunk a keskeny úton. A társaság éhes, az est leszállt, a hegyek között hűvös van. Odaértünk a csodaszép, hold- és lámpafényben derengő kis kővároshoz. (Nálunk a falucska nevet viselné méretei alapján.) Vízimalom, romantikus kőhíd a gyorsfolyású patak fölött, kanyargó utcácskák. Sehol egy lélek, már mindenki behúzódott. Gyalog kell felmennünk az éjszakában a hegyre, de csak egy kilométer vezetőnk szerint. (Később remekül megtanultuk átszámolni az általa mondott távolságokat.) Jó ideje megyünk. A városka már rég elfogyott, erdő közepén gyalogolunk, jobbra szakadék mellettünk. Szerencsére telehold van, így valamicskét látunk. Fényeket sehol sem szűrődnek át. Vezetőnk messze előttünk valahol az éjben. Már épp feladnánk, mikor célhoz érünk. Belül hangulatos vendéglátóhely, kölcsönös ismerkedés, kölcsönös kóstolgatás a mi „hazainkból” is. Elmondták, hogy 60ha-on gazdálkodnak, ez jobbára legelőt jelent. Viszont a megélhetésüket a falusi vendéglátás biztosítja, itt állítják elő azokat a termékeket, amikkel megvendégelnek bennünket is. A „ferme auberge” hálózat előírása közé tartozik, hogy a régió jellegzetességeit kínálják, és magas százalékban a farmon előállított élelmiszereket kell kínálniuk, de amit nem állítanak elő, azt is csak a régióból szerezhetik be. Éjfélkor fejeztük be a vacsorát, hiszen a francia étkezések sokfogásosak, kétféle előétel, saláta, főétel, desszert, sajtok. Megszánnak bennünket és egy „dobozos” teherautó platóján leszállítanak bennünket a buszhoz. Alig várjuk a szállást. A hegyek tetején járunk, amikor a GPS lefagy. Fenn állunk Isten csillagos, hideg ege alatt a Massive Central egyik tetején, hófoltok között, és nem vagyunk teljesen biztosak benne, hogy hová tartunk. Táblát látunk, ami farkasok előfordulására figyelmeztet. Éjjel fél kettőkor érünk a szállásra. A mi szobánkban nem vár ágynemű, ellenben az előző vendég lehúzott ágyneműje még a földön hever. Nem érdekel már bennünket. lefekszünk így is. A reggeli a szállóhoz méltón puritán. Laguiolban megtekintjük a helyi bicskakészítő üzemet. A laguioli bicska fogalom a világban. Részletesen bemutatják a munkaműveleteket, vásárlásra is nyílik lehetőség. Ezután egy farmra látogattunk, ahol az Aubrac-i szarvasmarhát tartják. 90ha-on gazdálkodnak. A tejből a helyi kis sajtüzemben sajtot készítenek és az előtte lévő boltban értékesítik. Délben a polgármester fogadott bennünket, beszámolt a kisváros életéről, gondjairól, terveiről. Délután egy korszerű sajtüzembe látogattunk, ahová a gazdák igen jó áron adhatják le a tejet. Az üzem végében egy sajtbolt is volt, ahol meg lehetett vásárolni a helyi termékeket. Este ismét egy hangulatos helyen vacsorázunk. Hosszú gyalogút várt volna ránk a hegyen felfelé, szerencsére vendéglátóink fel- és le is fuvaroztak bennünket kocsival. 1600 körül épült az ódon kőépület, igényesen, hangulatosan kialakított belső tér várt bennünket. Egy autópálya melletti szállóban aludtunk ezután. A meleg víz már fogytán éjfél felé. Az ötödik napon a helyi agrár-érdekképviselet irodájába látogatunk. A közös gondokról, a megoldandó problémákról beszélgetünk. Továbbmegyünk és félórára megállunk a tengerparton. Délután egy rizstermelő gazdához látogatunk. Kölcsönös az érdeklődés egymás gondjai iránt. A nap végén egy szakképző iskolába jutunk el. Itt a kutyatenyésztés és macskatenyésztés, illetve – idomítás oktatása folyik. Éppen agilyti versenyre készültek. Az iskola bentlakásos, 2 hét tanulás, ami gyakorlatközpontú és kevésbé elméleti, aztán 2 hét gyakorlat a gyerekeknek. Ezt jobban elviselik a hagyományos tanulási formákba nehezebben beilleszkedő diákok is. A gondjaik hasonlóak a magyar iskolákéhoz, de – mivel alapítványi iskola – még szegényebb anyagi lehetőségekkel bírnak, az államtól nagyon kevés támogatást kapnak. Ennek ellenére lelkesek, fejlődnek. Most készülnek új, korszerű kollégiumot létesíteni. Most már európai kapcsolatokra is megpróbálnak szert tenni. Jó lenne velük kapcsolatot tartani, de nincs aki a környéken franciául beszélne. Pedig ez az iskoláztatási forma nálunk is alternatíva lehetne azok számára, akik nem akarnak, vagy nem tudnak az alapképzés után továbbtanulni, s alternatíva lehetne a most bezárt vagy hamarosan bezáródó kis falusi iskoláknak is. A vacsora egy réges-régi udvarházban volt, aminek az első épülete az 1200-as években épült. Először a gazdaságot néztük meg, aztán mentünk be az épületbe. Elképedve álltunk meg a hatalmas belső térben egy szobányi kandalló előtt, amiben farönkök égtek. Az egész belső tér kellemes meleg volt. A vacsora finom, az ódon hely roppant hangulatos, tényleg feledhetetlen élmény. A szállás ismét Arles-ban volt, másnap innen indulunk Le Rove felé. Egy félórás hegymászás után jutunk a kecsketartó farmjára. Elképedve hallgatjuk, hogy a hegyen álló ház kedvéért a megye felhozatta a vizet, villanyt. Megtekintjük az állományt. A gazda a 17. generáció a családban, aki kecsketartással foglalkozik. A tejet a faluban dolgoztatja fel sajtnak, hiszen erre nem maradna már energiája, kézzel fejnek minden kecskét ketten a fiával. Innen már hazafelé vesszük az irányt. Délben ebéd egy „ferme auberge”-ben. Délután Grasse-ban megálltunk a híres Fragonard parfümgyárban. Kedves debreceni származású vezetőnk, Mónika kalauzolt végig az üzemen. 5 éve dolgozik kinn, sajnos már töri a magyar nyelvet. A helyi virágokból hagyományos technológiával készül a híres parfüm, nem használnak szintetikus illatokat. Reklámtevékenységre nem fordítanak, és mindössze három üzletük van. Ennek ellenére világhírűek. A látogatás végén vásárlásra nyílt lehetőség. Este a Genovai-öböl mentén suhantunk végig. Az út nem veszélytelen, de csodaszép. Éjjel fél egyre értünk a már ismert olaszországi szállásunkra. Most már bőségesebb reggeli kenyéradaggal vártak bennünket. Jóllakva indultunk, gyönyörködtünk a mediterrán képben. Aztán lassan átfolyik a táj Szlovéniába, majd Horvátországba. Estére hazaérünk.
Ezernyi látnivaló, ezernyi élmény maradt mögöttünk. A paraszti élet sehol nem könnyű. De a mi adottságaink igazán jók, a földünk kiváló. Az országnak kell felismerni, hogy a lényege vész el, ha mezőgazdaságát veszni hagyja, nekünk azt, hogy összefogás nélkül nem megy. És önbizalommal dolgozni. Mert semmivel nem tudunk, nem teszünk kevesebbet.
